Belépni vagy nem lépni? Ez kérdés?

A képen egy MVGYOSZ-tagszervezet tagkönyvének borítója látható

Megéri-e belépni egy látássérült egyesületbe vagy sem? A valamivel 86 ezernél is több magyarországi látássérült túlnyomó többsége nem tagja egyik MVGYOSZ-tagszervezetnek sem. Vajon miért nem? A vitaindító írásra kapott első reakció, minden finomítás nélkül. Nem könnyű olvasmány!

Amikor olvastam az egyesületi tagságról írt sorokat, akkor rossz érzés kerített hatalmába. Próbáltam úgy értelmezni, hogy a sorok valóban csak a látássérült szervezeti tagságról vesznek elő érveket pro és kontra, de a rossz érzéseim nem tudtak lecsendesedni. Úgy érzem, hogy a szerző, sokakhoz hasonlóan, elvesztette az egyik legfontosabb részletet, az embert. A leírt gondolataira ezért a látássérült ember szempontjából szeretnék reagálni és nem fogok szépíteni semmit, mert akkor a semmiről kellene írnom. Azt meg nagyon nem szeretném.

 

A legfontosabb szerintem az, hogy mit is jelent egy egyesületbe belépni egy demokratikus társadalomban. Egy ideális esetben az ember azért egyesül valamilyen sorsában társaival (értsd: sorstársaival), hogy tegyen valamit a közös ügyük érdekében. Ha ez így történne, akkor az egyesületek nem kínálnának annyi minden csábító szolgáltatást, hiszen a cselekedni akarókat céloznák meg, akik felé nagyon másképpen kellene szólni. Ehhez képest szinte minden egyesületi honlapon felismerhető annak a nyoma, hogy a leendőbeli tagoknak kínálnak ilyen-olyan kedvezményes árú vagy jelképes összegbe kerülő, sőt, ingyenes dolgokat, csak csatlakozzanak, lépjenek be. Számomra ezen a ponton lelepleződik az egész egyesületesdi, belépősdi. Az igazság nagyon kegyetlenül egyszerűen csak annyi, egyesületeknek vezetői és alkalmazottjai vannak, akinek tagság kell, ezért toboroznak. Ha pedig tagság, akkor a tagság inkább fogadja el a vezetés programját és ötleteit, mintsem véleményei és érvényesítendő érdekei legyenek. Nálam már itt megbukik az egyesületes belépés.

 

Mondhatni persze azt is, hogy egy demokratikus közösségben a vezetés meghatározott időre kap megbízást a tagságtól a programja megvalósítására és azon időszak alatt a tagság bizalmát élvezik az újabb tisztújításig. Ezzel kapcsolatban azonban van két élményem, ami nagyon kíméletlen módon megmutatja a tagság valódi helyét és szerepét bizonyos nagy egyesületekben.

 

Az első történet maga a taggyűlés, ahol a vezetőket megválasztják. Nem a levegőbe beszélek, hanem van konkrét példám. Az egyesületet csak azért nem nevezem meg, mert nem minden egyesület meri nyilvánossá tenni a jegyzőkönyveit, így nem azt szeretném pellengérre állítani, amelyik ezt meg meri tenni. Nem szeretnék nehezen befogadható adatokkal dobálózni, de a tagok összlétszámának az 1/10 része sem szokott általában a taggyűlésre menni. Ebben a bizonyos egyesületben az elnök úgy kapott sok évre elnöki megbízást, hogy az össztagság alig 7 százaléka szavazott rá. Arról nem is beszélve, hogy az elnöki tisztségért nem volt igazi verseny, mert csak egyetlen jelöltből lehetett választani. Ez így nem törvénytelen, de azért elgondolkodtató, hogy mennyire erős egy ilyen felhatalmazás. Gondoljunk bele, hogy ez olyan, mintha úgy nyerne valaki Magyarországon választást, hogy 500 ezer ember szavazna rá és nem lenne versenytársa!

 

Amíg tag voltam egy nagy egyesületben, addig eljártam a gyűlésekre és látogattam a rivális nagy egyesület programjait is. Mindkettőben megfigyelhettem mennyire vagyok fontos, mint fizető és szavazó tag. Ahol tag voltam, ott sok alkalmazott volt, köztük nem egyet szánalomból vettek fel, de igazi munkát nem nagyon tudtak neki adni. Mivel az egyikük szeretett gitározni (de nem tudott), megkérték, hogy a tagoknak szervezett programokon zenéljen. Többször szóltam, hogy nem szeretnénk, de a felsőbb vezetés kötelezővé tette, mert „hangulatot csinál”,legalábbis ezt mondták és elvárták, hogy elhiggyük. Még akkor is, ha minden még működő érzékszervünk az ellenkezőjét tanúsította! A másik nagy egyesületben elcsábítandó tag voltam, akit belépésre szerettek volna rábírni. Ehhez képest úgy kezeltek, mintha renitens óvodás lennék. Udvariatlanok voltak velem is, meg a már belépett tagokkal is a programok vezetői. Láthatóan kiégettek és kiborultak voltak. A szerzett élményeim után ha valaki azzal jön, hogy az érdekvédelem miatt kellenek a nagy taglétszámú egyesületek, akkor azt mondom, hogy ezeknek az egyesületeknek tisztelnie kellene a mostani és a leendőbeli tagjaikat és a személyes méltóságukat.

 

Tudjuk azt is, hogy a látássérült egyesületek szövetségbe tömörülnek, ez az MVGYOSZ. Az MVGYOSZ egyben egy pénzosztó hely is, a tagegyesületek között állami támogatást és egyéb forrásokat oszt szét. Ez azt is jelenti, hogy a mostani tagegyesületeken kívül nem nagyon van esélye egy kis látássérült egyesületnek bejutni a Szövetségbe. Úgyhogy, ha valaki az MVGYOSZ-ben tag egyesületek taglétszáma felett siránkozik, azt is említse meg, hogy van-e tényleges nyitottság az új tagegyesületek fogadására! Ha lenne, akkor nem kellene azon siránkozni, mennyire kevés az MVGYOSZ égisze alatt regisztrált tagok száma.

 

Ehhez egy adatot szeretnék csak kiegészítésként leírni. Ahol élek, ott három MVGYOSZ-ben is tag látássérült szervezet tevékenykedik. A három ilyen módon megtisztelt egyesületnek összesen van 120 tagja (saját bevallásuk szerint 78, 31 és 11 fő) . A három “komoly” egyesület mellett tudomásom van 14 másik látássérült szervezetről, melyeknek a regisztrált taglétszáma (10 alapító kell a minimális a bejegyzéshez) legalább 140 fő.  Azt hiszem ez önmagában elég nyomós érv arra, hogy az MVGYOSZ-tag szervezetek taglétszámáról és a szövetségi tagfelvételről elkezdjenek a “komoly” egyesületek másképpen gondolkodni! Ameddig a saját kivételezett helyzetük bebástyázása miatt nem kezelik partnerként a többieket, addig ne várják, hogy a taglétszám kedvezőbben fog majd alakulni!

 

Az érdekérvényesítő harcok kudarcával kapcsolatban szerintem azt is át kellene gondolni, hogy vajon nem éppen a nagy egyesületek okozzák-e a problémát? A nagyoknak ugyanis kell a pénz. Ezért sok konfrontációt elkerülnek, hiszen a pénz forrása sokszor éppen az a helyi vagy országos politika, amelyik a források felett is rendelkezik és amelyikre nyomást kellene gyakorolni az érdekeink érvényesítése végett. Ehhez képest a kicsi egyesületek képesek a megalkuvás nélküli harcra, mivel őket a tagjaik és támogatóik tartják el, nem pedig a pénzosztó politika. Szerintem a  különböző akadálymentesítési törekvések kudarca is éppen itt keresendő!

 

Ahol lakom, ott a helyi önkormányzat ügyfeleket fogadó épülete előtt egy rosszul látó ember számára életveszélyes a zebra. Hangosítva nincs és a megfelelő térkövezés is hiányzik. Minden vaknak legalább évente egyszer elkerülhetetlen az épület felkeresése és tudomásom szerint 7 vak alkalmazottjuk is van, illetve rajtuk kívül  gyengénlátók is dolgoznak ott. Évek óta mondogatjuk és levelezzük, hogy valami legyen a zebrával, mert nem lehet önállóan használni. A helyi tévét is megkerestük, de mivel a tévé önkormányzati tulajdonú, így nem készített el egyetlen másodpercnyi anyagot sem, ahogyan a helyi újságok sem vállalták fel az ügyet. Amikor megjelent az egyik nagy látássérült  szervezet nálunk, akkor ők sem vállalták fel az ügyet, mivel rendszeresen indulnak önkormányzati pályázatokon és nem szeretnének követelőzéssel indítani. Amikor a helyi szervezőjük mégis előhozakodott udvariasan és finoman a zebra ügyével, akkor teljesen véletlenül a korábbihoz képest drasztikusan lecsökkent az önkormányzati támogatásuk. Az összefüggés nem bizonyítható a zebra ügye és a pénz megvágása között, de az időbeli egybeesésről azt gondolom, hogy nem volt véletlen.

 

Az olvasatomban ez azt jelenti, hogy amennyiben a nagy szervezetnek pénz kell, akkor jobb, ha hallgat. A kicsik lelkesedésből élnek, de őket meg nem veszik komolyan, mert nincs mögöttük tömeg. Az pedig kizártnak látszik, hogy a nagyok összefogjanak a kicsikkel és több ilyen helyi ügy mögé álljanak. Ugyanakkor a nagy szervezet helyben élő tagjainak is ugyanaz az érdeke, mint nekünk, így a nagyok helyi munkatársaira rá fog nehezedni a nyomás, hogy cselekedjenek, így előbb-utóbb vagy tagokat veszítenek vagy forrásokat.

 

Szóba került a tagságról írt cikkben az M3 metró akadálymentesítése, így már elkerülhetetlenül beszélni kell arról is, amiért a helyzet előállhatott. A közlekedési vállalatnak van kapcsolata fogyatékos szervezetekkel és különösen jó a kapcsolata a látássérült szervezetekkel is. Mégis, nagyon sok esetben a budapesti tömegközlekedésben sorra születnek az akadálymentesítéssel ellentétes irányú döntések. Gondolok itt az új villamosok ajtónyitására, az M4 metró szelektív ajtónyitási botrányára, amit aztán finoman elmaszatoltak, de említhetném a megállóba érkező buszok azonosíthatatlanságát is, mely a villamosoknál is napi szinten jelentkező probléma. Miért van ez a helyzet, ha a nagy egyesületek annyira penge érdekvédők és olyan sokat konzultálnak a közlekedési vállalattal? Vajon mi az oka annak, hogy a látássérült emberek érdekei szinte semennyire nem jelennek meg a fővárosi tömegközlekedés akadálymentesítési gyakorlatában és filozófiájában, noha a nagyok állandóan egyeztetnek velük és közös rendezvényeket is tartanak?

 

Nem szívesen adnám meg a biztos választ, mivel nem vagyok ott minden megbeszélésen, ezért inkább csak a véleményemet írom le. Az egyik ok szerintem az, hogy az akadálymentesítés élharcosai a mozgássérültek lettek, akik ezek szerint valahogy kihagyták a mondandójukból a látássérülteket. Van ilyen jellegű személyes tapasztalatom a lakóhelyemen is. Ha megnézem a BKK kampányait, akkor látható, hogy az akadálymentesítés szinte 100 százalékban csak a mozgássérültek érdekeit jelenti a számukra. Ha valaki kételkedne, keresse fel a BKK tematikus honlapját: https://www.bkk.hu/akadalymentesen-budapesten/

 

Leírom mit lehet látni ebben a pillanatban, mert később talán módosul.

 

A gyalogos aloldalon szépen megjelenik, hogy a BKK számára az akadálymentesség taktilis jelzéseket, hangosított lámpákat és süllyesztett járdaszegélyeket jelent, valamint liftes kapcsolatot ott, ahol szintkülönbség van. Azt gondolom, hogy ez nem minden, de ha már ennyi meglenne mindenhol, az is komoly eredmény lenne.

 

A buszos aloldalon már látszódik amiről feljebb írtam. Kiderül, hogy az akadálymentes valójában az alacsonypadlós jármű szinonimája a cégnél. Azt, hogy a beérkező járművet a látássérült azonosítani tudja, fel sem merül sehol! Legfeljebb egy szórólapot találtunk, ahol az utolsó oldalon mégis van utalás arra, hogy az akadálymentesség nem az alacsonypadlós jelleggel azonos. Ugyanezt találni a kötöttpályás aloldalon is.

 

Ezt követően 5 fogyatékossági csoport igényeiről látni tájékoztatást. Ezek a mozgáskorlátozottak, siketek és nagyothallók, autusták, értelmi fogyatékosok és mi. Vajon hogyan hívnak minket? Hogyan nevezik meg a látássérülteket évek óta ezen az aloldalon (mely a látássérültekkel való együttműködéssel jött létre)? A nevünk: vak és látássérült személyek! Gondolom a vak és gyengénlátók annak ellenére sem ment át, hogy az MVGYOSZ-tagszervezetek általában a nevükben is jelölik ezt a két csoportot. Egyébként az aloldal releváns információkat tartalmaz, csak azért a látássérültek igényei ennél bővebbek. Ha nem akarok rosszmájú lenni, akkor azt mondom, hogy a felsoroltak a létező megoldások a számunkra.

 

A képen a BKK akadálymentesítéssel foglalkozó aloldala látható, melyen vak és látássérült személyeknek neveznek minket
Forrás: BKK akadálymentességgel foglalkozó aloldala

 

A tömegközlekedési kudarcok másik oka talán az, hogy a látássérült szervezetek delegáltjai nem vállalják a konfrontációt vagy nem használják azt a tömegközlekedést, amiről egyeztetnek. Sokáig nem akartam ezeket elhinni, de a mögöttem lévő egy évtizedes tapasztalat és azon belül az utóbbi két év nagyon megrázó. Teljes felkészületlenséggel és az alapvető információk totális ismeretlenségével találkoztunk nem is egy alkalommal!

 

Az egyesületi szolgáltatásokról nem mondok rosszat, mert aki találkozott valaha ilyennel, az pontosan tudja mennyire alulfizetett emberekkel dolgoztatnak. Ha valaki értően figyeli ezeket az embereket, akkor nem nehéz észrevenni mennyire nem az egyesülettől, hanem az illető embertől kapunk dolgokat. Ha van benne személyes lelkesedés és empátia és ehhez még megfelelő erő is van bennük, akkor amit kapni lehet tőlük, az jó minőségű, humánus szolgáltatás. Ezt nem egy egyesület érdemének tekintem, hanem az illető ember személyes erényének.

 

Végezetül szeretnék a fő kérdésre reagálni, miszerint a látássérült érdekvédelem szempontjából érdekes-e a belépni vagy nem belépni kérdés? Azt vallom, hogy a hosszabb távú céljaink miatt sürgősen szükség van az MVGYOSZ-tagszervezet egyesületek bebetonozott helyzetének a felszámolására. Legyenek bátrak ahhoz a mostani tagszervezetek, hogy vállaljanak fel két lépést.

 

Az első lépés az MVGYOSZ-tagrevízió. Ebben három lépést látok szükségesnek. Az első lépés: csak olyan szervezetek lehessenek MVGYOSZ-tagok, melyeknek az aktív taglétszámuk megismerhető bárki számára. Például azok, akik nem merik a honlapjukon a tisztújító szavazásuk adatait nyilvánosságra hozni, azok ne maradhassanak meg. Az a szervezet se lehessen MVGYOSZ-tagszervezet, amelyik a saját alkalmazottait leszámítva nem rendelkezik legalább 10 aktív taggal. A második lépés: szabályozzák írásban az új tagszervezetek felvételét. Legyen kötelező azokat felvenni akiknek a tagjaik sorában valóban csak látássérültek vannak és az aktív taglétszám elér egy megállapodott alsó határt (például a tisztújításon van minimum 30 szavazó). A harmadik egy régi adósság: az MVGYOSZ egy szövetség, a tagjai jogi személyek. A természetes tagjait szervezze ki egy önálló egyesületbe.

 

A második lépés a partnerség politikája. Az MVGYOSZ-tagszervezetek vállalják, hogy kötelezően együttműködnek azokkal a nem tagszervezet egyesületekkel, melyek már legalább harmadik éve működnek. Ennek a tartalma az legyen, hogy a helyi érdekérvényesítésben összedolgoznak és a véleményeket, észrevételeket, panaszokat megjelenítik. Még azt sem tartanám rossz ötletnek, hogy a más fogyatékosokat képviselő szervezetekkel való összedolgozás helyett inkább egy látássérült érdekvédő gigatanács alakuljon meg.

 

Azt gondolom, hogy nagyjából ezek után lehetne arról beszélni, hogy egy látássérült ember belép vagy sem, illetve alapít-e egy új szervezetet. Addig, amíg az MVGYOSZ-tagszervezetek ennyire védettek, egyszerűen nincs értelme az érdekérvényesítés miatt a felkínált lehetőségekből választani, mert az igazán demokratikus működéstől még távol állunk.

Ilcsi