Belépni? Miért nem?

egy tagsági igazolvány, rajta egy piros kör, áthúzva, ami a belépés megtagadására utal

Nem tudtam nem a billentyűzethez nyúlni akkor, amikor elolvastam a vitaindító első megszólalást és az arra adott reakciót. Nagyon nem vagyok az egyesületek híve, mert egy olyan mesterséges térnek tekintem őket, melyből sok rossz származik. Legalábbis eddig ezt tapasztaltam.

Annyit pontosítanék, hogy ott tapasztaltam ezt, ahol maga a munkaszervezet nagyra hízott, zömében csak látássérültek tartoztak oda és elérte azt az állapotot, amikor már a szervezet fontosabb volt az embernél és a szervezeti szabályokat elkezdték az emberi játszmákban fegyverként használni a másik ellen. Az egyik látássérült csapott egyet a másikon és ahelyett, hogy a sorstársi szolidaritás, valamint a segítségadás került volna előtérbe, már valami teljesen más helyzet kellős közepén találtuk magunkat. Jó lenne azt írni, hogy ez egy ritka helyzet, de sajnos nem ezt tapasztaltam, így az összes általam megismert látássérült egyesületből ezért menekültem el.

 

Az első alkalommal még azt gondoltam, hogy emberi mulasztás történt, de amikor már a negyedik egyesületnek fordítottam hátat, akkor már megfejteni véltem a probléma okát. Sajnos ki kell mondjam azt, hogy amikor egymás közt létezünk, akkor hajlamosak vagyunk túlértékelni a másik ember nagyszerűségét. E miatt egyes gyengébb jellemű emberek elkezdenek sokat gondolni magukról és elvárják mások ilyen jellegű elismerését. Amikor ez nem történik meg, akkor megfogan a bosszú vágya, az szárba szökken és sorozatosan a személyes tekintély biztosítása lesz a valódi indíték sok tett mögött. Onnan kezdve csak a vezetők és a holdudvaruk érzik jó helynek a szervezetet.

 

A problémát abban látom, hogy amikor egymás közt létezünk, minden korábbi sérelmünket orvosolni akarjuk és ki akarjuk mondatni másokkal a minket illető elismerő szavakat. Egy integrált csoportban ez a jelenség mérséklődne, mert folyamatosan visszacsatolás érkezne a képességeink valódi határairól. Magunk között azonban ez hiányzik. Sőt, hogy ne is kerülhessen elő, megjelennek a szépen fogalmazott szervezeti szabályokat is semmibe vevő tekintélybiztosító gyakorlatok a mindennapokban. Nem tudom, hogy ez elkerülhető-e, de azt gondolom, hogy nem az.

 

Ezért nem fogok soha többé látássérült szervezethez tartozni és valami hasonló oka van szerintem a látássérültek túlnyomó többségére jellemző, szintén az egyesületektől való tartózkodást kifejező magatartásának.

 

Jogos felvetés, hogy akkor miként valósuljon meg az érdekvédelem? Ki beszéljen a látássérültek nevében, ha nem mi?  Amikor ezt megkérdezi valaki, mindig visszakérdezek: “most ki beszél a nevedben?”; hiszen most sem mi beszélünk! Ha a hozzám hasonló hétköznapi látássérültek szót kapnának, akkor az alábbi felsorolás egyik eleme sem lenne ismerős a számunkra:

  • általában a bankautomatákat nem tudjuk használni
  • a papírpénzeket még most sem tudjuk megkülönböztetni egymástól, pedig éppen egy bankjegycsere kellős közepén vagyunk
  • a bankjegyek használhatatlansága miatt a közel 90 ezer látássérült között kiosztottak 200 pénzfelismerő okostelefont (vajon hány egyesületi vezető kapott belőle?)
  • sok budapesti megállóban még mindig nem tudni melyik jármű áll be a megállóba (holott évek óta állítólag jó a munkakapcsolat a közlekedési döntéshozókkal)
  • a hétköznapi látássérültek számára (mint amilyen én is vagyok) a védett munkahely a kizsákmányolás, a megalázás és a reménytelenül alacsony fizetés garanciája
  • az akadálymentesítés alatt még mindig csak a kerekesszékesek igényei jutnak eszébe az embereknek
  • ha látássérült igényekről van szó, még mindig nem kapnak elég hangsúlyt a gyengénlátók érdekei és igényei (pedig mi vagyunk többen!)

 

És komolyan kérdezem, hogy amikor “helyzet” van, ki szólal meg közülünk? Kik azok, akiket tanácskozni hívnak, akiktől véleményt kérnek? Engem soha nem kérdeztek meg és az én érdekeim egyszer sem láttam megjelenítve, pedig hiszem és tudom, hogy a látássérülteken belül a többséghez tartozom.

 

Ahogy egy korábbi írásban is megjelent, a mozgássérültek által uralt egyik szervezet, illetve túl erős felhatalmazással nem rendelkező egyesületi vezetők beszélnek helyettünk. Egyszerűen nevetségesnek érzem, hogy vannak olyan egyesületek, melynek a vezetőinek a kinevezésére a teljes tagság 10 százaléka sem voksolt, illetve legalább a tagság negyede nem vesz részt egy tisztújító szavazáson. Ezek az emberek és a kegyeltjeik szólalnak meg helyettünk, miközben a saját tagságuk többségét sem képviselik. Tisztában vagyok azzal, hogy ilyen tisztújításokon csak a megjelentek többségi szavazata szükséges és így a mandátumuk legális, de valahol elgondolkodtatóak az arányok.

 

Az egyesületeken belül láttam azt is, hogy milyen érdekes utakat járnak be a pénzek. Még valahogy megbékélek azzal, hogy a vezető keressen sok pénzt, tudok mellette érveket felhozni. Amellett viszont nem, hogy a vezetők tervét megvalósító alkalmazottaknak ugyanez nem jár ki. Pedig úgy lenne szerintem etikus, hogy aki részt vesz a közös érdekekért dolgozó csapatban, az legyen ugyanúgy megbecsülve, bármilyen munkával is támogassa az egyesületek nagyszerű vezetőit. Dolgoztam többször ilyen helyen és sokkal nagyobb a mentális igénybevétel egy szokásos, hasonló munkahelyhez képest.

 

Az igénybevétel egyik oka, hogy általában a látássérültek (legalábbis a KSH adatai szerint) között alacsonyabb iskolai végzettség jellemző, mint a többségi társadalomban. Ezért sokszor olyanok kerülnek döntési és vezetői pozícióba, akiknek nincs meg a megfelelő tudásuk hozzá. És mivel a kinevezésben a személyes bizalom az elsődleges, sokszor képzetlen és alkalmatlan emberek parancsnokot játszanak olyanok felett, akiknek mind a képzettségből, mind a tudásból több van. Ilyenkor pedig előkerül az, amiről az elején írtam, a személyes tekintély erővel és bosszúval történő biztosítása.

 

Visszatérve a pénzre, léteznek tagoknak járó juttatások. Ezek esetében nagyon sokszor azt láttam, hogy az egyesület az egyik zsebéből a pénz a másikba vándorol, vagy az egyik vezető zsebébe. Például az egyik egyesület nagyon szorgalmaz egy bizonyos eszközt, miszerint a látássérülteknek az kell. Számos szervezettel megveteti és ingyen kiosztja a tagjai között. Maga az eszköz azonban egy olyan vállalkozásban készül el, amelyik az egyik vezető érdekeltségébe tartozik. Nem törvénytelen, nem csalás, de azért engem visszataszít. Pláne úgy, hogy az eszköz nem is működik, de ez a fő szempontot tekintve nem is fontos.

 

Vagyis most sem jutunk szóhoz, a valódi érdekeink nincsenek rendesen megjelenítve. Ahogy meg is jelent a korábbi cikkben, az egyesületeknek kell a pénz, ezért nem fognak konfrontálódni azokkal, akik pénzt osztanak. Ez egy akkora csapdája az egyesületeknek, hogy szerintem érdekvédelemről beszélni az esetükben a komédia és a lehetetlen kategóriája.

 

Én is csatlakozom ahhoz a nézethez, hogy szükség lenne egy olyan szövetségre, mely legalább azokat a látássérült szervezeteket tömörítené, melyek vezetői legalább a teljes tagság negyedét birtokló szavazatszámmal jutottak a vezetői székbe és nem egyedüli jelöltek voltak a versengésben. Ennek az új szemléletű szövetségnek szerintem is legyen biztosítva az automatikus belépés lehetősége, ne a bentiek határozzanak a tagfelvétel (nem) bővítéséről. Mi, akik ismerjük a jelen valóságot, tudjuk azt is, hogy csak ez a két elvárás egy utópia. A mostani nagyok értelemszerűen nem fogják megszavazni ezeket a változtatásokat, így minden marad ahogy van. Ennek meg nem látom sok értelmét. Ezért nem fogok soha belépni.

 

Rita