Akadálymentesítés – vajon jó dolog?

A kép a vakok állami intézete és a vakok iskolájánál készült, a zebrán. a kerekesszékesek miatt a vezetősávot és a veszélysávot feltörték, így az akadálymentesítés vesztesei éppen a vakok lettek

Személy szerint nagyon sok problémám van az akadálymentesítéssel, ezért előre leírom, hogy nem feltétlenül tartom pozitív fogalomnak. Ennek a kérdésnek három árnyoldalára szeretnék rámutatni, egyben egyféle hitvallást is szeretnék ezzel megfogalmazni.

1. A legfőbb problémám az, hogy az akadálymentesítés azt fejezi ki, hogy utólag tettünk valamit. Egy olyan valamit teszünk ilyenkor az  akadályoktól mentessé, ami eddig nem volt az. Ez lehet jó is, mert régen a tervezői gondolkodás nem terjedt ki feltétlenül minden emberre, így most, amikor már érzékeljük az igényeket, megoldjuk a legjobb tudásunk szerint. Ez jó, ha az akadálymentesítés minden embert céloz meg. Időseket, kismamákat, gyerekeket, betegeket, nagy csomagokkal közlekedőket, különböző fogyatékos embereket, nem csupán a fogyatékos emberek egy csoportját. Amikor már eleve ilyen szemlélettel tervezünk, azt univerzális tervezésnek, egyetemes tervezésnek, egyenlő esélyű elérésnek nevezzük vagy más, de hasonló nevekkel illetjük (például design for all, vagyis mindenkinek tervezve). Itt a szemléletbeli különbség az, hogy eleve mindenki számára használhatót hozunk létre, valóban mindenkire gondolva, amennyire csak lehetséges.

 

2. Ennek a szemléletnek a hiányából ered az, hogy az akadálymentesítés végrehajtása nem egyszer valamelyik csoport kárára történik. Az alábbi kép 2016. március 25-én készült a Budapesten Hermina úton, a Vakok Állami Intézete előtt, a Vakok Iskolája oldalában. A zebra a Hermina úton vezet át. Sok vak elmondta, hogy annak idején itt tanították őket közlekedni. A járda peremén vezetősáv és veszélysáv volt kialakítva. A kerekesszékesek érdekében végzett akadálymentesítés során azonban a veszélysávot és a vezetősávot feltörték, így a vakok a vesztesei lettek az akadálymentesítésnek. Ez jól mutatja, hogy önmagában az akadálymentesítés nem megoldás, ha például így történik. Sajnos ez nem ritka, hogy az akadálymentesség alatt csak és kizárólag a kerekesszékes igényekre gondolnak (tipikus példája ennek a budapesti tömegközlekedés új járművei, ahol az akadálymentes járműnél nem vették figyelembe, hogy vakok tudják-e segítség nélkül nyitni az ajtót vagy tudják-e milyen jármű érkezik a megállóba).

A kép a vakok állami intézete és a vakok iskolájánál készült, a zebrán. a kerekesszékesek miatt a vezetősávot és a veszélysávot feltörték, így az akadálymentesítés vesztesei éppen a vakok lettek

 

3. Azt  is el kell mondani ezen a ponton, hogy az egyenlő esélyű elérést célul kitűző szemlélettel nem lehet kivételeket tenni. Gondolni kell mindenkire, minden helyzetű emberre, minden helyzetben. Ez esetben nem születhetnek olyan megoldások, mint amelyre 2017. szeptemberében bőségesen lehetett példát találni Budapest utcáin.

 

A kép 2017 szeptemberében készült. A járda alatti vezetékcsere miatt feltörték a járdát, de a vakok számára nem jelezték azt, hogy a megszokott útvonaluk egy munkagödör miatt nem járható.

 

Mi is a baj a fenti képen látható járdafelbontással? Azt előzetesen tudni kell, hogy a környéken hosszú ideje sok vak is él. Ők kifejezetten ragaszkodnak ahhoz, hogy önállóan közlekedhessenek, segítség nélkül. A vakok közül sok olyan háztartásban él, ahol minden családtag vak és bottal, de önállóan közlekedik.

 

Ez a képen is látható pillanatban (meg sok más esetben is) azért vált lehetetlenné, mert egy vezetékcsere miatt a járdát felbontották. A kivitelező derékmagasságban elhelyezett egy falécet, mely egy látó ember számára jelzi, hogy kerülni kell. A vakon, bottal közlekedő emberek azonban azt érzékelik, ami talajhoz közel akad a botjukba, így a fenti megoldás nem jelzi számukra azt, hogy veszélyes felbontás van előttük.

 

Mindez egy olyan környéken történt, ahol hosszú ideje sok látássérült él, számos átalakítás történt az érdekükben, de valahogy a rendszeres felbontások során mindig elfeledkeznek róluk. Nem akarok állást foglalni abban, hogyan lehetne megoldani a lezárást, de csak a saját eddigi tapasztalataimra hallgatva, a lezárást biztosító lécek alá, a lécet tartó oszlopok közé valamilyen fizikailag is érzékelhető akadályt helyeztem volna el. Például vízzel feltölthető műanyag terelőfalat alkalmaznék, melyek vízzel vagy homokkal tölthetők fel, színesek (így a gyengénlátók is érzékelhetik), körülbelül 70 cm magasak.

 

Kik nyernek ezen a vakokon kívül? Nyilván azok a gyengénlátók is, akik később észlelik a fehér-piros léceket. Azok is, akik közlekedés során a nappal szemben haladnak és ezért nem figyelnek (a járdaszakasz éppen kelet-nyugat tájolású!). Azoknak is előnyös, akik éppen a telefonjukat nézik vagy házszámot keresnek és pár másodpercre nem néznek a lábuk elé. Arról nem is beszélve, hogy önfeledten rollerező vagy futóbicikliző kisovisokat is megvédheti, mivel ez egy leejtős járdarész.

 

Ha tehát választani kell, akkor nem utólag kell valamit akadálymentesíteni, hanem eleve mindenkinek kell tervezni. Ha akadálymentesítünk valamit, amely korábban nem volt az, az csak minden ember figyelembevételével történhet, nem pedig egyik vagy másik felhasználói csoport kárára. Egy akadálymentesítésnek soha nem lehet úgy nyertese az egyik fogyatékos csoport, hogy egy másik kárt szenved! Ha pedig egyenlő esélyű elérésben gondolkodunk, akkor soha nem lehet kivételt tenni, minden műveletnél gondolni kell mindenkire. Ez a szemlélet pedig több, mint az akadálymentesség!

Kari